Főoldal » 2020, NBI A » Ifjú apa Litvániából

Ifjú apa Litvániából

Egy évtizede, az U16-os Európa-bajnokság legértékesebb játékosa lett a nemrég csapatunkhoz szerződő litván erőcsatár, Tauras Jogéla. Őt mutatjuk most be szurkolóinknak


– Annak idején még olyan “magaslatokban” jártál, mint az azóta már az NBA-ben is bizonyító Ricky Rubio, vagy Jonas Valanciunas , és Dario Saric: tíz éve te lettél az U16-os Eb legértékesebb játékosa. Hogy jutottál el odáig?
– Szülővárosomban, egy kis városban, Tauragéban kezdtem el kosarazni. Később több edző javaslatára szüleim elküldtek Kaunasba a világhírű, jelenleg hazám szövetsége elnöki tisztét is betöltő Arvydas Sabonis nevét viselő kosaras akadémiára. Ott készültem, edzettem, dolgoztam éveken át, annak az intézménynek köszönhettem, hogy azt a címet elértem.

– Miután Európa-bajnoki MVP lettél, álmodoztál már valamilyen felnőtt karrierről?
– Mivel hazánkban a kosárlabda az első számú sportág, és a közelmúltja is igen fényes és dicső, természetesen tisztában voltam vele, hová jutottak el a legjobb, legtehetségesebb játékosok. Nem tagadom, jómagam is álmodoztam valami hasonlóról.

– Hogyan alakult az U16-os Eb után a pályafutásod?
– Kimondottan hosszú távú, hat éves szerződést kötöttem a Zalgiris csapatával, amely éveken át kölcsönadott kisebb első osztályú csapatoknak, hogy edződjem, erősödjem, tapasztalatot szerezzek. Aztán egy rövid időt játszhattam a nagy Zalgirisban is, olyan legendákkal együtt, mind Sarunas Jasikevicius, Kristof Lavrinovic vagy Robertas Jevtokas. Akkor úgy éreztem, egy álmom vált valóra. Sajnos nem tartott sokáig, nem voltam túl szerencsés…

– Valóban nem játszhattál túl sokat a nevelő klubodban, alig túl a húszon elkezdtél vándorolni… Miért?
– Felnőtt pályafutásom elején nagyon sokat voltam sérült, és ez hátráltatott abban, hogy olyan karriert érjek el, amilyenben annak idején reménykedtem. Volt súlyos váll- és bokasérülésem, mindent egybevetve összesen csaknem másfél évet hagytam ki ezek miatt. Több, mint egy, de inkább csaknem két évadot töltöttem lábadozással, rehabilitációval. Szerencsére három éve semmi bajom, egészséges vagyok, és úgy érzem, a játékom is folyamatosan, évről évre, ha lassan is, de javul.

– Hazádból elkerülve, hogyan alakult a pályafutásod?
– Az első külföldi állomáshelyem… hát hogy is mondja, meglehetősen mozgalmas és zaklatott volt. Romániába kerültem a Pitesti csapatához. Tapasztalatszerzésre, hogy nem mondjam, kudarctűrésre nagyon jó volt az évad, de alapvetően hát… nem túl nagy örömmel gondolok rá vissza. Abban az évadban akkori csapatomtól hat játékost és két edzőt rúgtak ki, a szezont már otthon egy kiscsapatnál fejeztem be. Utána Lettországba kerültem egy fiatal csapathoz, a BK Baronshoz, amelyben nagyon jól éreztem magam. Ezt követte két lengyel szezon a Wilki Morskie Szczecin együttesénél, ahol szintén minden rendben volt, jó körülmények között kosarazhattam.

– Hogy teltek a hetek, mielőtt Sopronba kerültél volna?
– Két és fél hónapja született meg a kisfiam. Voltak ajánlataim, még Iránból is, de az első hetekben nem akartam a páromat és a gyermekemet magára hagyni. Edzeni edzettem persze, majd jött a megkeresés Sopronból, az edzővel is beszéltem, aztán otthon megbeszéltük és belevágtam. Úgy érzem, még egy kis időre szükségem van, hogy játékba lendüljek, de jól érzem magam, jó a társasá, és a bajnokság is. Ha minden jól megy, hamarosan a családom is megérkezik, s remélem, hamarosan összerázódunk,  összeáll a játékunk és elkezdjük nyerni a meccseket.


Copyright © · Soproni Kosárlabda Club · Minden jog fenntartva ·